Július, egy hattyú és 2650 forintos lemaradás
Igaz történet az osztálypénztáros nyári szabadságáról a Balatonnál - banki alkalmazás könyv helyett, és egy utalás, ami már három hete mindjárt megy.
Július, kedd, reggel kilenc. A nyugágy Siófokon van, a víz húsz méterre, a könyv negyedik napja ugyanazon a tizenharmadik oldalon nyitva.
Nem olvasok. A banki alkalmazást frissítem.
Szabadság menetrend szerint: napsütés, víz és egy be nem pipált sor
Hivatalosan szabadságon vagyok. Nem hivatalosan huszonhárom fül van nyitva a telefonon: a szeptemberi osztálykirándulás beosztása, három osztály füzetlistája egyszerre, és egy fájl, aminek beszédes neve befizetesek_2026_VEGLEGES_v4_javitott.xlsx. Valaki azt mondaná, ez nem pihenés. Annak a valakinek igaza van. Az a valaki csak épp nem osztálypénztáros.
A számolás valójában egyszerű. Huszonhat családból huszonöt fizetett még júniusban, első szóra. Egy maradt. Az összeg kétezer-hatszázötven forint egy kirándulós füzetre, az utalásnak „ezen a héten” kellett volna megérkeznie. Ez a hét már két nyugágyat és egy vállra ült napégést is túlélt.
A szülői csoport nem megy velem szabadságra
Reggel tízkor a csoportban már tizenkilenc olvasatlan üzenet vár. Valaki megkérdezi, lehet-e két részletben fizetni. Valaki más két perc negyven másodperces hangüzenetet küld, amiből csak annyit értek, hogy „bocsánat”, plusz hajszárító zúgása a háttérben. És valaki kirak egy fotót egy hattyúról, ami egyenesen a kezéből lopta el a lángosát a parton.
Tizenegy szív a hattyú alatt.
Nulla szív az én udvarias fizetési emlékeztetőm alatt.
Jön még egy üzenet is - egy nyugta fotója, „kész van!” felirattal, csak a nyugta a tavalyi kirándulásról szól, egy teljesen másik útról. Nézem a dátumot, aztán a vizet, aztán megint a dátumot.
Egy rövid párbeszéd, emlékezetből felidézve
- Lehet két részletben? Fele most, fele fizetés után.
- Persze, semmi gond.
- És mikor jön a fizetés?
- Hamarosan.
A „hamarosan” július tizennegyedikén kezdődött, és még mindig nincs vége.
Rövid kitérő a hattyúkról és a diplomáciáról
Ha már helyi szereplőknél tartunk, a strandunk melletti büfé körül él egy hattyú, akit Gyulának neveztünk el, és aki tökéletesen megértette a strand logikáját: nem sziszeg senkire, nem kér semmit nyíltan, csak leül a lángosos pult mellé, és szinte diplomáciai türelemmel várja, míg valaki feladja, és odaad neki egy darabot. Nulla konfliktus, majdnem száz százalékos siker.
Őszintén, minden ismert válságkezelési stratégia közül Gyula módszere - ülj le nyugodtan a pult mellé, és várj - egyre ésszerűbbnek tűnik. De térjünk vissza a befizetésekhez, mert a fájl nem zárja le magát.
Pontosan az az utalás
Este megjön az üzenet: „Jaj bocs, tényleg elfelejtettem, most küldöm!” Banki alkalmazás képernyőképével és egy napocska emojival. Az utalás négy perc alatt megérkezik. Kétezer-hatszázötven forint, forintra pontosan.
Sokáig nézem ezt az összeget. Nem azért, mert önmagában olyan nagy dolog. Hanem mert azt jelenti, hogy végre becsukhatom a telefont, és elolvashatom a tizennegyedik oldalt.
És igen, csináltunk erre egy alkalmazást
Mert egyszer csak sajnálni kezdtük az összes osztálypénztárost, akik a strandra napkrém mellett egy befizetési táblázatot is visznek PDF-ben, a strandtáska belső zsebében. A segélykiáltásra hasonlító nevű fájl helyett most egy link van. A szülők látják, mennyit és mire, fizetnek, és az magától bepipálódik. Gyula erről semmit sem tud, és nem is érdekli, de engem kicsit megnyugtat.
Ez az egyetlen bekezdés, ahol ezt megemlítem. Vissza a strandra.
Gyula visszatér
Másnap este Gyula újra megjelenik a lángosos pult mellett, nyugodtan és magabiztosan, mintha ez lenne a beosztott műszakja.
A szeptemberi befizetések mind lezárva. Legalábbis a jövő hétig, amikor megjelenik egy új fájl, még hosszabb névvel.
De most a tizennegyedik oldal jön. És a víz húsz méterre van.